Barsy Irma

   Részlet

 EMLÉKEIM I. ( Barsy Irma)

 (......) Emlékezéseimben nagy segítségemre vannak azok a kis naptárak, amelyekbe – Ila barátnőm tanácsára – mindennap beírtam röviden, mi történt aznap. Csak 4-5 sorban, amennyi hely jut egy napra a notesz-naptárakban. De hát ezt csak 1914 óta művelem. A gyerekkoromra viszont három-négyéves koromtól fogva elég jól emlékszem. No és persze szüleim elbeszéléseiből. Minden évben lefényképeztettek és ez a sor (tíz éves koromig) berámázva ott függött az egyik díványunk fölött. Az első képen dundi kisbaba, négy éves koromban rövidhajú, kislány, ötéves koromban voltam a legszebb: göndör, fürtöshajú, igazán bájos leányka, ezt a képet meg is nagyíttatták, ki is színeztették és berámáztatták. Most az előszobámban függ, üveg nélkül, mert az elég nagy üveget felhasználtuk a második világháború után az ablakok befoltozásához, de újra beüvegeztetni már nem volt érdemes.

     Segítenek az emlékezésben még a régi levelek is, amelyek közül sokat megőriztem, mint életem egy-egy korszakának emlékét. A mindig súlyosbodó életanyagtól való szabadulás egyetlen művészi lehetősége a teremtő emlékezés. Az alkotás önfelszabadítás – írta valahol Fülep Lajos. És Kaffka Margit szerint „csak azokat a napokat veszítjük el igazán, amelyekre nem emlékezünk.”

     És mondhatom, hogy felmenőim között talán az én generációmnak jutott a legzűrösebb élet. Két életforma közé keveredtem, családom nőtagjai között én voltam az első „dolgozó nő”, mert anyám, nagyanyám ugyan éppen eleget dolgoztak otthon, de én voltam az első, aki pénzért, idegeneknek dolgozott.

     A déd-, nagyszülők még anyagi jólétben nőttek fel és u.n. úri életformát éltek. Mi apám halála és minden vagyonunk elvesztése után szegénységben éltünk. Az első világháborúban minden értékpapír értékét vesztette, a második után az éhséget is megismertem. És a kifosztottságot. A fizikai munkát. A sorbaállást tíz deka kenyérért.  

     De egyelőre még verőfényes gyerekkoromban hajtom a karikát a győri sétatéren.

     Kavicsot hajítunk a vízbe: nagyot loccsan, azután a víz gyűrűzni kezd, mindig nagyobb, szélesebb gyűrűkben. Elnézem: magam vagyok a kavics és körülöttem gyűrűzik a világ. Először a család, a rokonok, a barátok, ismerősök, a város, a nagyvilág. Nem szikla, nem kő, csupán kicsiny kavics, de az is megbolygatja a sima víztükröt.

     A család. Apai, anyai ágon ahhoz a kis, középnemességhez tartoztak, amely annyi értékes embert adott a hazának, mégis: alulról támadták, fölülről lenézték; ütközőpont arisztokrácia és parasztság között. Persze, az idők folyamán közbekeveredtek polgári elemek is, /huszárezredes nagybátyám bánatára, aki ezért nem lehetett cs. és kir. kamarás/. Anyám családjáról nyomtatott családtörténet is megjelent, Várady-Szakmáry ősök. Övék volt Szepességen Lucsivna fürdő, dédapám első virilista volt a megyében és háromszor nősült. Első felesége gróf Benyovszky Móricnak, a sokat próbált utazónak – kalandornak? – leánya  volt, Benyovszky Róza, akitől egy leánya született: Terézia. Ennek a hölgynek a festett képe tulajdonomban van, a sok családi kép közül ezt kértem el Nagymamától, mert úgy hívták, ahogyan édesanyámat. Második feleség egy Wieland-leány volt, nem tudom, ettől származott-e gyermek? nincs kedvem utánanézni. Nagyapám, anyám apja a harmadik feleségtől, Görgey Idától származik, Görgey Arthur nővére, így dédanyám révén Görgey-vér is van bennem. Ez a dédanyám egyébként tizennyolc éves lehetett, mikor a hetvenéves V. Sz. Donát elvette. Nem volt szép, Mici nénémnél ott függött a róla készült festmény, zöld selyemruhában, kövérkés, egészséges, nem szép arcú ifjú asszony, mi gyerekek csak úgy hívtuk: a zöld nagymama. Mici néni halála után senkisem vállalta a képet, nem is fért volna el a szűk pesti lakásokban, így hát eladtuk a múzeumnak. Ma sem tudom, ki festette, de elég szép pénzt kaptunk érte az unokatestvéreimmel. Na már most ez az Ida két fiút szült, az egyik természetesen Donát lett, mint minden legidősebb fiú a családban, a második, György – anyai nagyapám – elvette lublóvári Raisz Irmát, aki félárva volt, szegény és tizenhét éves.

     Erről a házasságról érdemes írni, mert csak a romantikus XIX. században történhetett. Mivel a fiúk közül Donáté lett Lucsivna, György másik birtokot óhajtott vásárolni. Éppen eladó volt Hollólomnicz /így írom, cz-vel, mert minden okmányban így szerepel/ tulajdonosa Raisz Szilárd országgyűlési képviselő volt /érdekes emlékiratait a lublói vármúzeumban őrzik/ aki Pesten lakván, a kastélyt és a birtokot el akarta adni. Szakmáry Gyuri megnézte a birtokot, meglátta a szép, fiatal leányt – megvette a birtokot és csak miután a telekkönyvben nevére írták, ment megkérni nagymamát. Nagyanyám anyja, Ujházy Mária korán meghalt és az árva kislányt, Irmát Buda(?méren?), (??) az Ujházy családban nevelték, úgy tudom, az esküvő is ott volt és onnan üveges hintóban mentek Hollólomnicra, a kastélyba. Anyám már ebben a szép kastélyban született, amelyben állítólag Mátyás király is lakott vadászatkor és innen kapta volna a Hollólomnic nevet. /Nem tudom, mit jelent a Lomnic, mert Szepességen elég sok van belőlük, hogy csak Tátralomnicot és Kakaslomnicot említsem./ Anyám esküvője is ott zajlott le, négyesfogatokkal és egyéb nagyúri kellékekkel, a vármegye notabilitásainak részvételével.

     Ahogy már említettem, mi Görgey Ida dédanyánktól származunk, de mint gyerekek, sokat hencegtünk a Benyovszky-rokonsággal. Unokanővérem, Förster Irma egyszer kijelentette: a mama őse király volt Madagaszkárban. Erre Zsuzska, a fiatalabb: és az apa őse pék volt Németországban.

     Anyai nagyapám családjában a felmenők között három Mauksch-leány is szerepel, nyilván Mikszáth feleségének családja, mert ha jól tudom, a farkasfalvi Maukschok is szepességi származásúak. És hogy el nem felejtsem, az I. Donát aranyműves volt. Fentemlített nagybátyám összeállításában minden őshöz odaírta, hogy mikor kapta a család a nemességét. Legtöbbjük a XVI. században, tehát nem Árpád apánktól. A Görgeyeknél ez van: még Ádám apánk előtt! T.i. egy időben nagy vetélkedés volt a Máriássy és a Görgey családok között, melyiküké a régebbi nemesség? És már nem tudom, ki volt az, aki kijelentette: mikor az Úristen azt mondta: Legyen világosság! – egy Máriássy hirtelen meggyújtott egy svéd gyufát. Ámbár lehet, hogy egy Görgey volt. A tatárjárás idején mindenesetre Görgey Jordán vezette a cipszereket a Menedékkőre /Lapis refugii/ ahol szerencsésen át is vészelték a tatárok pusztítását. Azután alapították meg a vastag falakkal körülzárt szép Lőcse városát. A Máriássy, Ujházy, Dessewffy, Okolicsányi stb. családok nagyanyám anyai ősei között szerepelnek.

     Mindezekkel szemben nemességet kapott apai ősöm Keill Mátyás mészárosmester volt, neje Wenczellin Zsuzsanna és ők bizony csak 1642-ben kapták a kutyabőrt. Utódaik is jórészt mészárosok voltak, az első ős, aki földbirtokosként szerepel: apai nagyapám apja volt. A családnak Harakócon és Szepes-Remetén volt birtoka. Ezek a birtokok persze jórészt erdők voltak nagyon kevés szántófölddel, ahol leginkább a krumpli termett meg, de akkor is tavasz idején először ki kellett szedni a termőföldből a köveket, amelyek a tavaszi áradások idején lezúdultak a hegyekből a talajra.

     Megjegyzem, annak idején ez a mészáros mesterség eléggé jó foglalkozás volt: ők hajtották a marhacsordákat Bécsbe, világot láttak, szállítottak a hadseregnek – nyilván ezért kapták a kutyabőrt – de a számtalan gyerek között persze katonák is akadtak.

     Anyám családi címerében egy a fiait önnön vérével tápláló pelikán van, apám címerében olajágat tartó galamb. Családi hagyomány szerint valamelyik békekötés körül szerzett érdemeik elismeréséül. Így tehát a madarak családjából származom, semmi kétfarkú oroszlán, véres kard, levágott fej és a többi.

     Az eredeti nemesi levél – én még láttam, amikor apámnál volt – Braziliába került Keill Gézi unokatestvéremhez, mint a család egyetlen jelenleg még élő férfitagjához.

     Hogy még apai nagyanyám őseiről is beszámoljak, apai dédanyám, - nagyanyám, Petróczy Ágnes édesanyja – Paracelsus Zsófia volt. Nagynéném szerint a nagy Paracelsus Bombastus Theophrastus családjából, de erre nincs bizonyíték. Egyébként a „nagy” Paracelsusnak nem maradt utódja. Dédanyám apja, Paracelsus József annakidején Eperjesen működött, mint orvos, a népek őt is „csodadoktornak” hívták. Nagyanyám, Ágnes is ismerte a füvek, gyógynövények titkait, a falunk lakosságát orvos hiányában ő gyógyította.

     Rózsi nagynéném legendába vesző regéi közé tartozik „családi” szentünk. Nekem írott levele szerint: „Nagyanyám nagyanyjának unokanővére Lescinsky Szaniszló lengyel király leánya volt, Mária, aki XV. Lajos francia királyhoz ment feleségül. Ennek egyik leánya, Lujza karmelita apáca lett, vezekelve apja bűneiért. Vezeklése eredményes volt: XV. Lajos halála előtt megtért, megbánta bűneit és felvette a szentségeket. Lujzát /Louise/ 1875-ben szentté avatták. Rózsi néném szerint ő a „családi szentünk” és vigyáz reánk…

„Mindig segít rajtam, vagyis általa a jó Isten” – írja Rózsi néném.

     Vérrokonság tehát éppen úgy nincs, mint Benyovszky Móriccal. És a régi ősök között nyilván többen voltak valaha, akik erdőirtással, földműveléssel, bányászattal foglalkoztak.

     Még a nevemről valamit. Az eredeti nemesi levélben Keill szerepel, mindig is ezt használták a mészáros és egyéb ősök, de 1848-ban nagyapám ezt németesnek találván /aminthogy az is, állítólag Tirolból származott ide a család/ elkezdte Kailnak írni és édesapám minden okmánya, a születési bizonyítványa, illetve keresztlevele óta így van kiállítva, tehát én is ezt a nevet örököltem. Viszont apám öccse, Aladár bácsi visszatért a Keillhez és fia Gézi – apám keresztfia – is így írja Sao Paolóban, ahová mint szlovákiai gyógyszerész vándorolt ki, de ott mechanikus lett és Röntgengépeket javít.

     Apámat és anyámat nem a kutyabőr tette nemessé, hanem az abszolút becsületesség, a jóság, jó modor, szeretetreméltóság. Nem emlékszem, hogy lett volna ellenségük vagy olyan ember, aki nem szerette őket és haláluk után is ne felcsillanó szemmel beszélt volna róluk. Mindent nekik köszönhetek. Manapság divatos a nehéz gyermekkor emlegetése, ezzel magyarázván a saját botlásaikat, gyengeségüket. Nekem nagyon boldog gyermekkorom volt, mert sok szeretetet kaptam. Ma a szülők mindig rohannak, nem érnek rá gyermekeikkel foglalkozni. Anyám sohasem tartott „gyereklányt”, ő maga foglalkozott velem, apám gyakran vitt sétálni Győrben a „töltésekre” vagy az utcákon járkáltunk rengeteget mesélt a gyerekkoráról, Harakócról, az erdőről. Módunk lett volna hozzá, de sohase mentünk máshová nyaralni, mint egy hónapra Harakócra, egy hónapra Lőcsére.

     Apámat rég kinevezték volna kúriai bírónak, sok nálánál gyengébb minősítésű kollégája megelőzte, de vétkéül rótták fel: mindig az ellenzéki, 48-as pártra szavazott – akkor még nyílt szavazás volt – soha a kormánypártra. Nagyapám az öreg kuruc beléoltotta a szabadság szeretetét, ő maga is fiatal korában szabadságharcos volt, részt vett a branyiszkói ütközetben, sőt ő mutatta az utat Guyon csapatának.

     Ma már talán nincsenek is ilyen emberek. Két világháború, forradalmak, nélkülözések, újra-fölemelkedések között az emberek megtanultak kompromisszumokkal élni, helyezkedni.

     Másoktól tudom, akik még ismerték, hogy apámnak jó humora volt, „charmeur” volt, vagyis szeretetreméltó, gavallér a társaságban. Szép szál, magas, kékszemű, sötétszőke férfi volt, nyírott, ápolt szakállal. Rengeteget dohányzott, pipázott, szivarozott, cigarettázott. Néha elmentünk anyámmal a hivatali szobájába: vágni lehetett a füstöt. „Agyonfüstölt szíve volt” – ahogy az orvos mondta, mikor tüdőgyulladásban meghalt apám. Nem voltak még antibiotikumok, csak jeges borogatás. A szíve nem bírta ki a nagy lázat.

(...)

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat