Szerelmem Budapest
Úgy szerettelek, ahogy senki sem. Mikor először öleltél magadhoz, már neked adtam rajongó szívem. Ó, hogy csodáltam bűvös esti képed míg átívelték az öreg Dunát a Lánchídon kigyúló gyöngyfüzérek szerteszét színes fényreklámok égtek s megkoronázták a házak sorát tündéri zöld és arany kupolák. Szerettelek a vén Gellérthegyen valakinek a forró szíve mellett mikor a mienk volt a végtelen a csillagok is csak nekünk ragyogtak mert béke volt és szent emléke szállt multakba tűnő hősi századoknak. Szürke köznapok végtelen során a hajszolt munka is jó volt teérted. Gigászi gyárkémények oszlopán ha szállt a füst: teremtés láza égett. Szép volt az ősz, a tavasz és a nyár, a merész hidak és a régi Vár… Bolyongani a büszke Dunaparton vagy délután a Margitszigeten s a Halászbástyán, ha leszállt az alkony. És a téli képed ó, be szépre nőtt szikrázó hóban, békés napsütésben a Jánoshegyen ünnep-délelőtt! Én kitartottam veled a veszélyben, mikor megvívtad súlyos harcodat, mikor a gyávák elfutottak tőled s bombák himlőzték csúful arcodat / jaj, fájt akkor, hogy embernek születtem!/ de te jó voltál hozzám véghetetlen: elrejtettél mélyen a föld alá s megóvtál, míg a vész tombolt felettem. Aztán láttalak koldus- betegen is: vádlón meredtek üszkös, bús falak varjak szálltak és szörny hullaszag és temető volt minden kicsi téren. Veled kacagtam boldog napsütésben s veled zokogtam romjaid fölött. Most is a költő jós-szemével látlak királynője a hatalmas Dunának. Mint főnixmadár, uj életre kelve, reggel a munka dalát énekelve, és felragyogva, ha leszáll az est, fogadd e forró vallomást ma tőlem: hiszek tebenned s boldogabb jövődben Én Városom, szerelmem: BUDAPEST! 1945, Barsy Irma